Nem tudok vagy nem merek lassítani?

Amikor annyira benne vagyunk a mindennapi pörgésben, hogy mechanikusan éljük egyik napot a másik után, dolgozunk, találkozunk a barátainkkal, kötelességszerűen ápoljuk a családi kapcsolatainkat, edzünk, levisszük a kutyánkat sétálni, meg sem fogalmazódik bennünk, hogy valami nincs rendben. Bár pörgünk, igazából nem érnek új impulzusok, amiktől úgy éreznénk, történik velünk valami, változunk, feltöltődünk. (A megszokottól csak kevesen éreznek bizsergést kiégés helyett). Ilyenkor általában féltjük is a kényelmes, automatikus életünket, küzdünk azért, hogy ne veszítsük el, és igyekszünk pár percnyi időt sem hagyni magunknak arra, hogy picit megálljunk, szétnézzünk és megkérdezzük:

Az, amit csinálok, egyensúlyban van azzal, amire vágyok?
Mit tehetnék azért, hogy ez az egyensúly létrejöjjön?

Merész dolog ilyenkor lassítani, hiszen mi van akkor, ha rájövünk, köze nincs annak, amit gőzerővel csinálunk ahhoz az élethez, értékrendhez, amire vágyunk. Mi lesz, ha egyedül maradunk egy kis időre és megtalálnak a félelmeink? Mi van, ha rájövünk, hogy nem szeretjük a munkánkat, nem élünk boldog párkapcsolatban, barátok helyett haverok vesznek körül? Ilyenkor jobb, ha fent marad a szemellenző! A váltás és a változás a legkevésbé sem kellemes és kényelmes.  

Előfordul, hogy úgy érezzük, valami nincs rendben, észrevesszük, hogy nem vagyunk egyensúlyban, hogy kezdjük elveszíteni a fókuszt, és bár lassítani szeretnénk, nehézségbe ütközünk. Lassítani nem könnyű, mert ehhez általában egy gondolatot kell elhallgattatnunk magunkban.

Nem igaz, hogy ha lassítunk, kevésbé vagyunk hatékonyak.

Sőt, ha lassítunk, tisztábban látjuk a feladatainkat, a célt, ami felé haladunk, így újra arra koncentrálunk, ami igazán fontos. Növeljük hatékonyságunkat.

Nem igaz, hogy ha lassítunk, később érjük el azt, amit szeretnénk.

Sőt, ha nem állunk meg időnként, elveszíthetjük az irányt, kerülőutakra és zsákutcákba tévedhetünk, míg ha visszaveszünk a pörgésből, megláthatjuk a rövidítéseket és ráláthatunk a legmegfelelőbb útvonalra.

Nem igaz, hogy ha lassítunk, nem dolgozunk elég keményen.

A kemény munka gyakran a túlórát, a hétvégi munkavállalást és a kimerülést jelenti. Azt sugallja, hogy akkor nyújtunk megfelelő teljesítményt, akkor vagyunk jó munkavállalók vagy vállalkozók, ha a munka áldozatai vagyunk. Ha viszont fékezünk, teret kapnak az ötleteink, a kreatív megoldások, amelyek szenvedés nélkül vezetnek az eredményhez.

Nem igaz, hogy ha lassítunk, minden kicsúszik a kezünk közül.

Nem baj, ha nem vesszük fel azonnal a telefont, ha nem válaszolunk egy órán belül az e-mailekre, ha alszunk párat egy döntés meghozatala előtt, ha elmegyünk futni vagy sétálni, mielőtt válaszolunk egy kérdésre, ha perceken keresztül nem reagálunk egy beszélgetésben, és időt hagyunk magunknak rájönni, hogy egyáltalán akarunk-e reagálni. Biztos van olyan e-mail, amire nem is szükséges válaszolnunk. Volt olyan hívás, amire nem kell válaszolnunk. Akad olyan projekt, ami igazából nem releváns a célunk szempontjából, és nem vágunk bele. Ha lassítunk, tisztábban fogjuk látni, mi az, ami fontos.

Nem igaz, hogy ha lassítunk, elveszíthetjük mindazt, amit elértünk.

Nem áll meg az élet, ha visszavonulunk egy időre. Ha jó ügyfelekkel dolgozunk együtt, nem fognak máshoz fordulni a három hetes nyaralásunk alatt. Ha nem érezzük magunkat kevesebbnek attól, hogy más is el tudja végezni a feladatainkat, mivel ehhez kiválóan átlátható rendszert építettünk fel, nyugodtan elmehetünk egy hónapra lazítani. Ha tudjuk, milyen értéket teremtünk a klienseink számára, és elhisszük, hogy ők is pontosan tudják, miért minket választottak, nem kell attól tartunk, hogy nem várják ki türelemmel azt az időt, mire újra munkát vállalunk.

Nem igaz, hogy ha lassítunk, azt jelenti, lusták vagyunk.

Általában, ha pörgünk, a munkánknak azonnali látszata van, látjuk az eredményt, a teljesítményt, amit elértünk, és ettől megnyugszunk. Amikor lassítunk, felülemelkedünk az aktuális problémákon, látjuk az összképet, kreatívan és átfogóan vizsgálunk egy helyzetet. Ha nem püföljük a laptopot, letesszük az eszközt, amivel dolgozunk, átmegyünk a szemközti cukrászdába és elolvasunk egy cikket, az nem minősül munkának, sőt szabadidős tevékenységként fogjuk fel. Fun fact, hogy általában munka után végezzük a legintenzívebb munkát, és nem kell hozzá más, mint abbahagyni a “munkavégzést”.

Még egy kicsit bírd ki, aztán majd lassíthatsz.

Még két évet kell nagyon megtolnom, aztán vár a pihenés, az élet, amiért ennyit dolgoztam. Még pár hónap, aztán kevesebb lesz a munka, és elmehetek szabadságra. Még ezt a projektet elvállalom, aztán tartok egy kis szünetet. Még ezt a cikket megírom, aztán hétvégén pihenek. Csak ezt éljem még túl, aztán majd élhetek. Előfordult már, hogy ezek a „még ezt…” mondatok egyszer csak elfogytak?

Néha nem elég azt mondogatni magunknak, hogy „lassíts”, „állj meg egy pillanatra”, „lassíts, hogy újra lendületbe jöhess”, mert az agyunk tovább zakatol, rosszabb esetben üvölti, hogy „nem érek rá erre, mi az, hogy elfáradtál, még sehol sem tartasz”. Nekem ilyenkor egy másik gondolat segít magamhoz térni:

„légy együttérző magaddal”.

sok üdv., d.