Egy gyönyörű szigeten, ahova mindenki lazítani érkezett, ahol senkinek sincs más dolga, mint belélegezni a szabadságot, ahol látszólag nyoma sincs a hétköznapi stressznek, a feszültségnek, fásultságnak és a problémamegoldó üzemmódnak, mihez kezdene egy coach, egy tanácsadó, egy mentor? Ha valahol, itt érezhetné magát feleslegesnek, sőt akár abszurdnak is tűnhet a szakmája, hiszen itt nincsenek problémák, amiken segíthet átlendülni. Harmónia van és boldogság. Yippee!
De valamiért ez mégsincs így. Nem azért, mert ezek az emberek egyszer majd mind visszatérnek a hétköznapi kerékvágásba, és lehetőség szerint jobban, hatékonyabban szeretnék a munkájukat végezni és az életüket élni, ami miatt örülnek, ha valaki felismerésekre vezeti őket még amíg idejük engedi. Nem, nem a problémákról és a problémamegoldásról szól ez az időszak, ahogyan a coaching sem, hanem a lehetőségekről, a vágyakról és a jelenlétről. No worries, nem kell hozzá lámpást dörzsölgetni.
Think outside the box.
Ha teret nyernek a kreatív energiáid, ha úgy érzed, hajlandó vagy és szeretnél változtatni az eddig kiépített és jól bejáratott rendszereden, még ha ez a változás kényelmetlen is, dönthetsz úgy, hogy segítséget kérsz. Banális, de akkor kérj segítséget, ha úgy döntesz, kicsit szétnézel, körülnézel. Egyedül nagy eséllyel ugyanazt vennéd észre újra meg újra. Szeretem, ha valaki rámutat egy-egy bájos erkélyre, burkolatra, fára, ami eddig elkerülte a figyelmem azon az utcán, amin naponta többször végigrohanok!
Hosszú vagy rövidtáv?
Egy 50 km-es távot jobb egyedül leterkerni. Egy 1000 km-es biciklitúrára viszont nem mennék egyedül.
Egy kétórás hegynek fel futásra inkább egyedül megyek. De a maratont nem szeretném egyedül lefutni.
Teljesen természetes, hogy olykor elveszíted a fókuszt. Felveszel egy ritmust, automatizálsz bizonyos rutintevékenységeket és végzed a dolgod. Csakhogy annyira benne vagy a táncban, hogy észre sem veszed, hogy felkértek keringőre. Rave-elsz tovább, csak ki ne zökkentsenek a ritmusból. Olyan közel van az orrod az aszfalthoz, amit taposol, hogy lehet már egy ideje a szembe sávon araszolsz. Ilyenkor jó, ha valaki vezet – nem, nem az orrodtól fogva –, irányt mutat és újra meg újra visszacsatolást kér tőled, hogy mi a célpont, még mindig ugyanoda szeretnél-e menni vagy már rég magad mögött hagytad, ahova elindultál, és észre sem vetted.
Megoldom.
Május 5-én kipottyantam a kajakból, bele a Dunába. Minden cuccom elázott, nem volt strandidő. Megúszhattam volna, ha elfogadok segítséget a kiszállásnál, de nem, „megoldom egyedül”. A következő kiszállásnál ketten nyújtották a kezüket. Büszke voltam magamra, hogy elfogadtam, és beléjük kapaszkodtam (jó, azért picit csalódtam is magamban, hogy nem mutattam meg, hogy igenis, megy ez egyedül). Gyakran elfogadni is nehéz a segítséget, nemhogy kérni. Ha valaki segít, azt jelenti, hogy egyedül nem vagyunk rá képesek? Ha elfogadjuk a segítséget, azt jelenti, hogy gyengék vagyunk? Ha elfogadjuk a segítséget, nem lehetünk hősök? Ha nem izzadunk meg érte és belátjuk, hogy lehet könnyebben és egyszerűbben is akár nagyobb eredményt elérni, nem érdemeljük meg az aranygaluskát?
Shortcut.
Utazást tervezel – már talán nem kizárt ezt feltételezni. Két lehetőséged van eljutni a gyönyörű szigetre, ahol megpróbálod kipihenni és feldolgozni az elmúlt több mint egy évet: a low budget és a high ticket. Ha az olcsóbb utat választod, huszonöt óra alatt érsz a szigetre, kétszer váltasz közlekedési eszközt, egyszer hat órát vársz hajnalban a következő járatra, aztán tíz perced lesz elérni a búgó hajót, ami a szigetre visz, és az állomástól már csak négy kilométert fog kelleni gyalogolnod, mire bevetheted magad az ágyba, hogy kialudd az utazás fáradalmait. A high ticket százötvenezer forintodba kerül, háztól házig háromórás az út, átszállás nélkül, komppal átvisznek a szigetre, a szálláson segítenek felvinni a csomagod a szobádba, elmondják, merre nézelődj aszerint, hogy mire vágysz, mihez van kedved és pár perc múlva már az eldugott öbölben lehetsz, ahol senki sem zavar, vagy nyalogathatod a citromos mentás jeges vizet, miközben érdekes emberekben gyönyörködsz.
Bújócska.
Bújócskázás közben örültem, ha megtaláltak, persze nem egyből. A kisgyerekek is úgy rejtőznek el, hogy megtalálhatóak legyenek, pontosabban úgy bújnak el, hogy látsszanak. Elbújhatunk úgy is, hogy soha ne találjanak meg, de annak mi értelme, még a végén csalódnánk a keresőben, hogy túl hamar feladta, nem játszott tisztességesen, és órák hosszat fenntartott minket az elbújás-állapotban, ami igazából várakozás arra, hogy észrevegyenek.
Ki ne várná, hogy valaki észrevegye és kirángassa a láthatatlanságból? Titkon mindeki abban reménykedik, hogy majd egyszer valaki „meglátja” őt, a benne rejlő erőt, a szenvedélyt, a lehetőséget, az értéket, ami miatt őt választja – társként, munkaerőként, partnerként, ügyfélként –, nem mást.
Rivaldafény.
Különleges vagy. Másnál van a stafétabot, más hadonászik vele izomból, de igazából te adod a lendületet és te tartod kondiban a csapatot, hogy az kitartóan és egyenletesen haladhasson előre. Megmosolygod azt, aki abban a hiszemben él, hogy ő irányít, mert tudod, nem attól lesz valaki jó vezető, hogy ő a leghangosabb, neki van mindig igaza és hatalmat gyakorolhat az emberek felett. Te tudod, hogy egy igazi vezető számára a legnagyobb siker, ha másokat vezetővé emel.
sok üdv., d.
dorialbert.com 