Szégyellek olyan országban élni, ahol a diverzitás ünneplése helyett a diverzitás tiltása zajlik. Egy olyan országban, ahol a félelem kezelésének elnyomás, elhallgattatás, ellehetetlenítés az eszköze. Egy olyan országban, ahol gyűlöletkeltés zajlik azokkal szemben, akik nem illenek be vagy vállalják, hogy nem illeszkednek be a konvencionális keretbe. A másságban hiszek, a saját gondolatok, saját akarat, saját hit, saját vágy megtalálásában, vállalásában és kifejezésében, miszerint mindenki az lehet, aki.
Ahhoz, hogy önmagunk legyünk saját magunk és mások előtt, bátornak kell lennünk, főleg akkor, ha nem áll mögöttünk támogató közeg.
Rettegtem, mielőtt megosztottam ezer emberrel a honlapom, és a mai napig félek, amikor a gondolataimat megosztom olyan emberekkel is, akik nem tartoznak a támogató, biztonságos szűk közegemhez. Az attól való félelem, hogy mit gondolnak rólam, mit gondolok magamról ennek fényében és mi van akkor, ha semmit sem gondolnak rólam, talán sosem szűnik meg teljesen, és ez így van jól. Ha nem félnék, azt jelentené, nem a saját gondolatom osztom meg vagy rutinból beszélek és a már jól bevált mondatokat mondom. Ha nem félnék, azt jelentené, az érzéseimtől magam távol tartva nyilatkozom.
Nemrég megkérdezte valaki, minek köszönhető, hogy ilyen aktív lettem a social medián, amikor eddig legfeljebb a Facebook profilképemet cseréltem félévente. Elmondtam neki, hogy épp a legnagyobb félelmemet küzdöm le, a nyilvános online véleménynyilvánítással és önkifejezéssel járó potenciális kudarcélménytől való félelmem, ami a cikk- és kritikaírás során – eddig ugyanis csak ezeket az írásaimat osztottam itt meg – védve volt a műfaji kereteknek köszönhetően. Ezt a fajta félelmet amúgy üdvözlöm, a hatalom félelme viszont kétségbe ejt, mert együgyű és berekesztő, viszont erőtlen a nyílt, őszinte, igaz megszólalással szemben.
Hiszem, hogy a saját gondolatok megosztása közösségformáló erővel bír, és nem a nagy egyetértésnek hála, hanem mert hozzánk ad, ha mások gondolatait megismerjük, ha más perspektívával találkozunk. És ugyanígy, ha azt LÁTJUK, HALLJUK, OLVASSUK, mások együtt mernek élni a másságunkkal és az a normális, hogy mindannyian mások vagyunk, nem az egybehangzás, a betagozódás, a rendszerbe való automatikus, tudattalan belépés és beilleszkedés, akkor könnyebb kiállni a sorból és elrugaszkodni a normatívként kínált rendszertől.
Szeretnének megfosztani annak lehetőségétől, hogy természetesnek éljük meg azt, akik vagyunk. Szeretnének meggátolni abban, hogy felismerjük, elfogadjuk és kifejezzük önmagunkat mint szabad, egyedülálló egyéneket. De hiszem, hogy a gondolataink megosztásával, a bátor megszólalással és önmagunk láthatóvá tételével közösséget vállalunk, támaszt nyújtunk és hasonlóan bátor lépésre késztetünk másokat is.
De ki vagyok én, hogy erről nyilatkozzak – merül fel bennem a kérdés újra meg újra, amit saját magam szegezek magamhoz, és amit próbálok elhessegetni azzal a gondolattal, hogy valaki, aki a másságban és az emberekben rejlő erőben hisz. A véleménynyilvánításhoz ugyanis nem kell valakinek lennem, ahogyan ahhoz sem, hogy a szabad, személyre szabott élet lehetőségével éljek. Mondd, te miben hiszel?
üdv, d.
dorialbert.com 